Veszélyeztetett gyermekeink

Számtalan módon lehet egy gyermeket veszélyeztetni. Nem is nagyon kell hozzá a felnőttek társadalmának vagy éppen maguknak a szülőknek erőfeszítéseket tenni a megvalósulás érdekében. Az életmódunkból adódnak, tálcán kínálkoznak a lehetőségek bőven. Persze azt általában elmondhatjuk, hogy nem az ártás a cél, sőt sokszor rá sem jön a felnőtt, hogy bizony-bizony ártott cselekedetével. A szeretet nevében pedig sok minden előfordul.

Azt ne felejtsük el, hogy egyszer mindenki volt gyermek... Az a bizonyos gyerekkor óriási hatással bír a majdani felnőttségre. Ez kezd egyre jobban bevonulni a köztudatba. De nem igazán ott hozza meg gyümölcseit, ahol a legjobban elkelne, a saját gyermekeink gyermekkorában. Ez sem a rosszakarat miatt van. Mire egy ember eljut sok esetben addig a pontig, hogy feltárja az összefüggéseket a problémái és a gyermekkora között, évek vagy évtizedek is eltelnek. Addigra már neki is gyermekei vannak. De hogy is van ez?

Megszületik a gyermek egy bizonyos családba, anyához és apához, vagy csak egyikőjükhöz. A családi viszonyok, környezet, anyagi háttér már sok mindent meghatároz. Persze, mivel az élet szüntelen változásból áll, ezek is megváltozhatnak akár jó, akár rossz irányba is. Mégis talán a legfontosabb, hogy milyen a szülők és családtagok személyisége, ahová a kisbaba megérkezik. Még az sem mindegy, hogy hányadik gyermekként kerül a családba bele. A szülein keresztül ismerkedik meg a világgal a gyermek, így egy nagyon erős és az adott családra jellemző mintát fog kapni a szocializációról. Először a családba kell ezt megtanulni, majd, amikor már érettebb lesz a gyermek, jöhet a tágabb környezet. Melyik gyermek hány évesen éri el ezt a kort, nem lehet mindenkire általános érvényűen ezt egy bizonyos korban meghatározni. Ma ugye már törvény mondja ki, hogy három éves kortól kötelező óvodába íratni a kisgyermeket. Pedig vannak gyerekek, akik még három évesen, nem tartanak itt. Azok a gyerekek pedig, akik már korán bölcsődések, pláne nem érték el ezt a szintet a családból közösségbe kerülés idejére. Egy kisgyermeket hajnalok hajnalán olyan életmódra kényszeríteni, mint amit a felnőttek élnek, nem nevezném gyermekbarátnak. Persze a bölcsiben és az oviban még csak játszanak, aludni is lehet, csak megfosztották a gyermeket a biztonságot nyújtó környezetétől és személyektől. Azt érezzük, hogy ezzel bizony nincs minden rendben, de ez van, ezt kell szeretni.

Másik oldalon ott lesznek a szülők, különösen az édesanya, akit ez a helyzet szintén meg fog viselni, kezdődik a bűntudatgyártás. De erről majd máskor.

Gondoljunk bele, kinek hány éves korából vannak már rendszeres emlékképei, melyeket fel is tud idézni? Minél kisebb a gyerek, annál kevesebb. Még a három éves kort nem a folyamatos emlékképek jellemzik. Az ebből vagy ezelőtti évekből származó emlékeket a tudattalan őrzi.

Érdekes ma érett felnőtteket a saját gyermekkorukról hallgatni. Szinte kivétel nélkül elhangzik a mondat, hogy anyu nem volt mellettem, dolgozott. És ezt nem újjongva mondják a ma 40-50-es emberek (hallottam idősebbektől is). A hiány maradt meg emlékként. Persze a mai gyerekek már ezt úgy fogják mondani felnőttként, hogy se anyu, se apu nem volt...

Ezzel szemben éppen ezekben a generációkban még vannak olyanok is, akik bizony nem jártak óvodába. És láss csodát nem panaszkodnak, nem hiányolják az életükből a kimaradt időben megkezdett szocializációt.

Én jártam oviba, pontosan korban ide tartozom. Anyukámtól mindig azt hallottam, hogy ugyan 4 évig jártam eme intézménybe, évvesztességemre tekintettel, ami gyakorlatilag 3 év volt igazából, ugyanis az első évemet többet töltöttem betegeskedéssel. Nekem ebből az időből emlékfoszlányaim vannak, az sem sok. De miért is ez a sok megbetegedés az első időkben?

Ugye megszületik a gyermek, jó esetben szopizik minél tovább, és szépen fejlődik az immunrendszere. A családban garázdálkodó kórokozókat rendre megtanulja kivédeni. Ilyen esetben szerencsés egy nagyobb tesó, aki kintről is hord be egy kis újdonságot. Nem voltam ilyen szerencsés, én voltam a család kísérleti alanya, vagyis mondhatjuk a széltől is óvtak volna. Szeretetből ugyan, de lehet ezekkel is ártani. Ami a túl jelzőt megkapja, az már nem ideális.

Az teljesen természetes, hogy idegen környezetben idegen bacik és vírusok lesznek, ezeket meg kell tanulnia a szervezetnek. Az immunrendszer a hivatott arra, hogy védje a szervezetet, de az ismeretlen neki is gondot jelent. Ehhez még hozzájárul az is, hogy bizony az elszakadás, az alig találkozás, az addig megszokott biztonság hiánya drasztikus változás lesz a kisgyermek életében. Ő sem lesz kivétel, az immunrendszert ezek az állapotok gyengíteni fogják, teret nyitva az egymást követő fertőzéseknek. Persze idővel kinővi a gyermek ezt a kort is és ellenállóbban fog működni. Érdekes módon viszont azok a gyerekek, akik nagyobb korban kénytelenek elválni a biztonságos környezettől, magyarán egy kialakultabb immunrendszerrel, kialakultabb gyermeki személyiséggel indulnak előre az elszakadáshoz felvezető lépcsőkön, könnyebben veszik az első akadályokat. De most itt még csak szerető családból induló gyerekekről írtam. Mi van, ha maga a családi környezet nem ilyen ideális?

És egyre több az ilyen család. Miért is? Nagyon egyszerű a válasz. Az életmódunk nem gyermekpárti. Látástól vakulásig kell dolgozni, hogy legyen miből megélni. Igaz élni idő sem marad. Akkor hova illik a gyermek? Pláne a kormányzat által elvárt minimum 3, de inkább legyen több, hiszen fogyunk. Anyuka, apuka akkor lesz jó adófizető állampolgár, ha magánéletét feladva robotol. Lehetőleg olyan béreket adunk (nem amikről a mai propaganda szól), hogy egy-két-három állás is szükségeltessen a megélhetéshez, a magánélet pedig luxussá válik.

Most az jutott eszembe, milyen bőszén hajtották a bankárok, politikusok a devizahitel mizéria kirobbanásakor, hogy át kellett volna felelősen gondolni, hogy fel szabad-e venni a hitelt, nem álltak senki mellett pisztollyal, hogy már pedig, vegye fel... Ugye ismerős? Nos, miért nem mondják, hogy a gyermekvállalást is felelősen át kellene gondolni? Hiszen hosszú távú befektetés lesz, gyermekenként 18-25 év. Mert ugye minden szülő szeretné útjára bocsátani gyermekét. Érdemes lenne kiszámolni, hogy mennyibe is kerül egyetlen gyermek, mire önálló életre képessé válik. Horror összeg lesz... Amikor megszületik a gyermek, ki tudja felelősséggel kijelenteni, hogy mindig minden rendben lesz az elkövetkező akár negyed század alatt, fel tudom biztonsággal nevelni a csemetémet/csemetéimet. Ha a szülő töri magát, két-három végén égeti a gyertyát, lehet, mire eltelik ez a röpke időszak, belőle már csak egy emberi roncs lesz. És még az sem biztos, hogy nem lesznek anyagi nehézségei, lesz munkája, lesz-e még családja, vagy ő maga lesz-e?

A szülők a létükkel, a hiányukkal, a mindennapi cselekedetükkel mintát mutatnak folyamatosan, melyből majd felépítheti a felnőtté vált gyerek a saját életét. Óriási felelősség, mint ahogy az is, hogy a hosszú távon előreláthatatlan családi költségvetésbe mennyi gyermek vállalható biztonsággal...