22-es csapdája
Gyermekeink - avagy milyen jövőt nevelünk
Ezt a kérdést több szempontból is nézhetjük, azonban a végkövetkeztetés, hogy a gyermek az élet jövője. Vajon így áll hozzá a mai világ egyéne, társadalma? Tisztában van vele, hogy a gyermek képviseli a saját jövőjét. Persze lehetne ragozni azt is, hogy mi - idősebb generáció - hagyunk-e életteret a majdan utánunk jövőknek, de nem erről szól írásom.
A minap két írást is olvastam egy lassan felnőtt korú gyermekről. Azóta sem hagy nyugodni a nagyon szomorú történet, arról, hogy a felnőttek viselkedése milyen hatással van a gyermek ébredező lelkére. Az alábbi linkeken olvasható itt és itt.
A gyermek sorsa és kilátástalansága nagyon jól kommentálva lett a cikkekben. A szülők, hivatali szervezetek (bíróság, gyámügy, családsegítő és gyermekjóléti szolgálatok) hozzáállásáról írnék. Megkísérlem a lehetetlent, azaz nem az ítélkezés csapdájába esni.
Szülők
A történet szempontjából teljesen lényegtelen, hogy mi vezetett a szülők kapcsolatának megromlásához. Tudjuk, van ilyen bőven, nem is gondolhatjuk, hogy totál elhidegült szülők "csak a gyermek érdekében" együtt maradva, ideális mintát fognak gyermeküknek kreálni. Arról sem beszélve, hogy a mindennapos veszekedések, még akkor is, ha a szülők azt gondolják, a gyermek még kicsi, nem érti, vagy azzal hitegetik magukat, nem hallja, hiszen éjszaka van... szintén károsak, nem lesz belőlük ideális minta.
Itt ugye rögtön megragadhatunk a kérdésnél, akkor mi is az az ideális minta? Mondjuk, ha a szülők nem akarnak mindenáron csak a látszat kedvéért élni, vagyis nem a kívülről csili-vili minden, belül meg ezerrel rohad állapotában tetszelegni. Amúgy is illúzió, hogy mindent hibátlanul csináljon az ember. Ilyen nincs, egyszerűen azért, mert esendő emberből vagyunk. Hitelesebb az a szülő, aki gyermeke előtt mer esendő ember lenni, beismerve, hogy hibázik, azonban megmutatva a gyermekének, hogy lehet a hibákat korrigálni. Persze nem mindegy, hogy hány éves gyermek előtt kell elismerni hibáinkat. A gyermek rendkívül szigorú kritikus tud lenni, és hihetetlen könnyen képes a szülő gyengeségeit kihasználni. Nem hülye ő, csak gyerek... Sajnos a mindennapok súlya alatt nem mindenki tud következetes lenni. Vajon a felnőttek hány százaléka neveli úgy a gyermekét, hogy még emlékszik arra, hogy ő is volt gyermek? Néha nem árt visszagondolni saját gyermekkorunkra, legalább azért, hogy ami jó volt nekünk gyerekként, azt tovább adjuk, ami viszont fájt gyermeki énünknek, ne kárhoztassuk gyermekünket is annak megtapasztalására. A felnőttség legnagyobb kritériuma maga a felelősség kérdése. Ha csak ezt nézzük, rengeteg felnőtt méretű gyermek él. Hogyan taníthatják meg gyermekeiknek, hogyan kell a felelősségvállalást alkalmazni életükben, ha maguk sem sajátították el? Nem hibátlanul kell élni, hiszen az igencsak keveseknek adatik meg, vagy sikerül, hogy minden döntésük makulátlan legyen. A kérdés, hogy képes-e a felnőtt vállalni a következményeket...
Ebben a történetben a felelősség terén az apa előbbre jár.
Anya
Problémái vannak a szeretet kérdésével. Egy gyermeket nem lehet hol szeretni, hol meg nem. Az nem szeretet, hogy a saját érdekében szép lassan eszközt csinál a gyermekéből. A bántalmazó kapcsolat pedig tovább súlyosbítja a gyermek történetét. Olyan eseményeknek lett a fiú szem és fültanúja, melyek még egy felnőttet is megviselnek. Az olyan egyszerű tényeket, meg nem is értem, ha valakinél olyan súlyos sérüléseket okoznak, mint amit az anya elszenvedett, ugyan a sértett nem tett feljelentést, de az egészségügyi személyzetnek, miért nincs jelentési kötelezettsége, hogy itt bűncselekmény történt? Egyrészt ugye a testi sértés, másrészt pedig kiskorú veszélyeztetése. Természetesen ilyen körülmények között a gyermek számára nem beszélhetünk semmiféle segítségről, pl. pszichológus, aki segített volna az anya melletti időkben a történtek feldolgozásában. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha anyuka érdeke úgy kívánta a gyermeket áthelyezte a nagymama megőrzésébe, nem kizárólag akkor, amikor a bántalmazás elől menekítette. Végig érthetetlen, hogy az miért nem lett volna számára megoldás, hogy ha ő nem tud megfelelő körülményeket biztosítani gyermekének, hagyná, hogy a kisfiút az édesapja nevelhesse?Azért az arany tojást tojó tyúkocskát még sem kellene levágni... - gondolkodhatott az anya.
Nagymama
Fura szerepe van a történtek alakulásában a nagymamának. Rá lehetett bízni a gyermeket, de szeretetet onnan sem igen kaphatott. Halkan megjegyzem nyilván a nagymamának akad némi szerepe, hogy a lánya ilyenné vált... Érthetetlen, hogy szigorúan betartja a lánya utasításait, tilos az apának a kapcsolattartás. Ja, és hogy bezárva tartotta a gyereket? Számít ez?
Apa
Az ő viselkedése okozta nekem a legnagyobb fejtőrést. Azt értem, hogy amit lehetett megmozgatott. "Apa pedig annyit dolgozott, hogy hol jelen volt a gyermek életében, hol nem." Ez valójában egy másik írás témája is lehetne, az éjt nappallá tévő apákról, akik a családjukért a családjuktól távol vállalnak munkát, csakhogy jobb életet tudjanak biztosítani. De ára lesz ennek, nem is kicsi. De ezt majd máskor.
Az apa gyakorlatilag szélmalomharcot vívott a hivatalokkal, volt feleségével szemben. Tehetett-e volna mást? A harca így is kevésnek bizonyult, de gondolom, hogy igyekezett mindig a legjobb döntést hozni, amikor módja volt fizetett a gyermek érdekében az anyának (gondolom nem a gyermekre költetett el az összegecske), a házat mindenestül otthagyta, ezzel is gondoskodva gyermekéről, na anyuka már nem volt képes ezt megbecsülni. Félek nem ő volt az egyedüli apa, vagy anya, aki inkább a nulláról kezdte válás után, még sem tudta vele gyermeke lakhatását biztosítani a másik fél hanyagsága, nemtörődömsége és felelőtlensége miatt. Összességében szerintem az apa elkövetett mindent, és tenné ezt most is, hogy a gyermeke egészségessé válhasson. Tette az apa dolgát, amikor éppen tehette, mert nála volt gyermeke. A törvényeket betartotta, harcolt. Vajon azok a személyek, akik az évek alatt meghozták intézkedéseik legjavát az ügyben, éreznek-e egy hangyányi kis lelkiismeret furdalást? Nem tudom, hogy ilyen hivatali "segédlet" mellett, mit tehetett volna még az apa? Ha kivonul a harcból, hogy a gyermeket ne terhelje vele, lehet sokkal hamarabb fajult volna a fiú viselkedése idáig... Még többet harcolt volna? Hogyan??? Hiszen, akiktől kellett volna segítséget kapnia (törvények, bíróság, stb.) nem nyújtottak segítő kezet. Önbíráskodnia kellett volna? Törvénytisztelő ember lévén, ezt nem választhatta... 22-es csapdája, nincs jó megoldás.
PAS
Ott van az a bizonyos mondatocska, amivel anyuka elvetette a gyűlölet magjait a fia elméjében az apja iránt (a pszichoterápia által feltárva). A PAS-t alkalmazó kedves szülők (mindegy, hogy apa, anya vagy egyszerre mindketten, bosszúhadjáratukban hány ilyen mondatot ültetnek el gyermekeik fejében, ami a hosszú évek alatt mérgezi előbb a gyermek, majd a fiatal felnőtt lelkét... Sok példát lehetne felhozni erre.
Igen, eljutottam ahhoz a bizonyos hárombetűs szóhoz, ami voltaképpen Magyarországon nem is létezik. Pedig láthatjuk, tapasztalhatjuk mindennap távoli és közeli környezetünkben, esetleg saját életünkben, hogy bizony működik. Vannak esetek, ahol csak az egyik szülő alkalmazza az elidegenítés módszerét. Lehet ez a szülő a gyermeket nevelő, és a gyermektől távolélő is. Vagy akár mindketten ezt teszik. Hogy is van ez a gyakorlatban?
A legkönnyebb dolga annak van, akinek a felügyelete alatt él a gyermek. Ezt lehet napról napra módszeresen adagolni, meg lehet akadályozni a másik szülővel a kapcsolattartást. Elég csak a szülőnek utalnia arra, hogy milyen szomorú vagyok gyermekem, megint találkozol az apáddal/anyáddal, én itthon maradok egyedül, te pedig jól érzed magad... Bűntudat keltés mesterfoka. Ilyenkor a gyerek a kapcsolattartás alkalmával feszült lesz: nem szabad magam jól érezni... Ilyenkor jönnek a kérések, tilos fényképet készíteni, mert mi lesz, ha meglátja, hogy nekem milyen jó volt itt. Jobb, ha pofákat vágok, hallgatok mélyen, nem szabad nekem az apuval vagy az anyuval jó kapcsolatban lennem. Egy véget nem érő játszmába kergeti gyermekét a bűntudatot generáló szülő. És bizony az emberi elme csodás dolgokra képes. Ha sokat mondogatunk neki valamit, akkor szép lassan meg is fog valósulni. Eleinte még lehet, szeret is a távollevő szülővel lenni a gyermek, de mivel rendre a másik szülővel érzi kényszerét az azonosuláshoz, ezt várják el tőle, előbb vagy utóbb elkopik minden jó a kapcsolattartásból, kényszerré fog válni. Ráadásul ebbe a játszmába kényszerül a távolélő szülő is. Ragaszkodik gyermekéhez, szeretné jobbá tenni az együtt töltött napokat, akár erőn felül is adni próbál gyermekének cserébe. De ezek a dolgok egyre kevésbé tudnak majd a szerető gyermek-szülő kapcsolatról szólni. Folytathatnám, ezer és ezer variáció fordulhat elő. Egy biztos mind a három fél csak vesztese lesz a történetnek. Mit tehet ilyenkor a távolélő szülő? Szerintem akárhogyan is dönt, melyik ujjamat harapjam kérdése lesz. Ez is a 22-es csapdája.
A távolélő szülő is képes ezt a lelketgyötrő módszert alkalmazni. Bár tény és való, az ő dolga nehezebb. A kapcsolattartásokat kizárólag arra használja fel, hogy a gyermek másik szülőjét ócsárolja lehetőleg a gyermek előtt. Neki is lesznek elvárásai a gyermekével szemben, már az is elég gyötrelem, amikor a gyermek ezt kénytelen végig hallgatni. A gyermeket nevelő szülő, amit felépít két hét alatt, azt a távolélő két nap alatt porrá zúzza. Információkat akar meg tudni a szülő a másik szülőről, amit majd mindenféle ürügyet kreálva a megfelelő időben ellene is fordíthat. A gyermek két tűz között áll folyamatosan ebben az esetben is, felnőttként sem kellemes az ilyen helyzet. Szeretné elfelejteni, hogy neki kapcsolattartásra kell mennie. Jöhetnek a pszichoszomatikus tünetek, de menni kell, vagy ha nem, pótolni kell az elmaradtakat. Ez lesz aztán majd az igazi fegyver a kapcsolattartástól elmaradó szülő kezében. Lehet gyötörni az exet, a gyereket is, de kit érdekel a gyerek. Tárgy és eszköz lesz a gyermek a bosszúálló kezében. Ez is csak egy a sokból. Az emberi leleményesség gonoszság terén sajna határtalan tud lenni. És itt újra felteszem a kérdést, mit tehet ilyenkor az a szülő, aki szépen nevelné, gyógyítgatná gyermekét? Van megoldás? Én nem tudok. Képtelenség kiszállni ebből a játszmából neki, a hivatalok, a törvények a játszmát szítót fogják védeni. Újabb 22-es csapdája.
Az már csak hab a tortán, amikor mindkét fél alkalmazza ezt a módszert. Mindkét szülő, akik bármily hihetetlen - egykor szerették egymást - nyomják és zúdítják gyermekük fejére a dolgaikat. Persze a gyerek lavírozhat a két háborúzó között, nyilván ahhoz fog jobban kötődni, akinél többet tartózkodik. Jó nem lesz... Kiszállás esélytelen, míg a szülők együttesen be nem látják, hogy viselkedésükkel ártanak annak, akit állítólag a legjobban szeretnek.
A három esetben az a közös, hogy egészséges felnőttet ilyen módszerekkel nem lehet nevelni. Még akkor sem, ha annak látszik. A mélyben ott lesznek a kérdőjelek, a taposó aknák, melyekre majd a felnőtt életében nagy eséllyel rá is fog lépni. És kezdődik minden előről...