Bántalmazó kapcsolatban élő gyermekek

A társadalom szerves építőelemét adják a családok. Ideális esetben a család alatt egy anyukát, egy apukát és gyereket vagy gyerekeket értünk. A mai világunkban viszont nem ilyen ideális családokkal találkozunk. Sok esetben vagy az apa, vagy az anya hiányzik. Most mégis inkább azokra az ugyan teljes családokra gondolok, ahol van anya és apa is a gyerekek mellett, még sem nevezhetjük őket ideálisnak. Hogy miért nem? Mert a családot nem a béke, harmónia és szeretet jellemzi. 

Ezekre a családokra legtöbbször valami hatalmi drámajáték a legjellemzőbb. Egyrészt vagy a szülők között alakul ki egy fajta hierarchia, valakinek kell azt a bizonyos nadrágot hordania. Másrészt lehet a szülők kéz a kézben alázzák a gyermekeiket. Egyik sem eredményez boldog gyermekkort. 

A gyermek természetesen egyféle kiszolgáltatott állapotban létezik az önálló lábraállásának idejéig. Függ a szüleitől, ami természetes dolog. A szülők feladata lenne, hogy gondozzák, tanítassák, neveljék őket, megtanítsák a gyermekeiknek a szükséges emberi viselkedést, felelősséget, ami egy boldog élethez szükségeltetik. Ezekben a családokban nem így élik az életüket. Egy szülő elsősorban a tetteivel, példamutatásával nevel és nem a szavaival. Egy gyermek nagyon hamar rá tud döbbenni, hogy a szavak adott esetben csak üresen konganak, és a szülők bizony bort isznak és vizet prédikálnak. 

A gyermekek tanulásának, élettapasztalásának alapjait bizony elsősorban a szüleik teszik le, mégpedig nem azzal, amit mondanak és tesznek, hanem leghangsúlyosabban a példával, amit mutatnak. Minél kisebb gyermekről van szó, annál inkább hangsúlyt kap a szülők metakommunikációja. A kisgyermekek még rendelkeznek azzal a képességgel, hogy a szavak mögötti üzeneteket olvassák. Mit jelent ez a gyakorlatban? Adva van egy házaspár, akik adott esetben a gyermek(ek) előtt titkolják, hogy milyen feszültségek húzódnak közöttük, ezért a gyermeknek azt mutatják, hogy apu és anyu mennyire szeretik egymást... De a gyermek érzi, hogy valami nem stimmel, valami feszültség van a levegőben. A bántalmazó kapcsolatra nem igazán az jellemző, hogy a nézeteltérések, stb. események a gyermek kizárásával történnek. Sajnos nagyon gyakori, hogy az eseményeknek szem- és fültanúi lesznek. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a rossz példa mutatása a mindennapokban zajlik.

Gyakori, hogy a bántalmazó maga is egy ilyen családban nőtt fel, ahol ez volt a példa. Lehetett csak a passzív megfigyelője a történéseknek és lehetett akár maga is bántalmazott. Azt mindenképpen nyugodtan leszögezhetjük, hogy áldozat volt. De ebből természetesen nem kellene következnie, hogy felnőttként neki szintén ezt a mintát másolva kellene működnie. Csakhogy nem könnyű kitörni a negatív minta hatása alól. Tegyük a szívünkre a kezünket, hány olyan dolog, viselkedés van az életünkben, amiről kamaszfejjel azt mondtuk, na én ezt biztos nem fogom tenni! Sajnos a minta tud erősebb lenni ettől az elhatározástól. Mert hát a puding próbája az evés, az elméletet át kell ültetni majd a gyakorlatba. Nincs ezzel nagy baj, amíg ezek csak "apróságok", de a bántalmazó viselkedés már nem az. Felnőttként már látnia kellene mindenkinek, hogy mi az, amit nem szeretném, ha velem tennének. Szinte érthetetlen, hogy az a kisgyermek, aki adott esetben szenvedett a szülei viselkedésétől, bántalmazásaitól, miért válik majd mégis egy újabb bántalmazóvá? 

A kisgyermek a felnövekedése alatt megtanulja a társas viselkedés szabályait. Ebben a legfőbb tanítóink a szüleink. Most a nevelés más forrásairól szándékosan nem akarok írni. Ha egy gyermek egy bántalmazó kapcsolatban nap mint nap azt látja, hogy a szülei között feszültség, hangos szóváltás, esetleg tettlegesség zajlik, ez lesz a minta. Két alapminta fut a programban, az egyik a bántalmazó viselkedése, a másik az áldozaté. Ennek a két mintának csak együtt van értelme, ha nincs bántalmazó, nincs áldozat és fordítva.

A bántalmazó valójában egy sérült és gyenge értékrendű ember. Aki a saját magáért való kiállást úgy tanulta meg, hogy nem vesz figyelembe senkit sem, mindenáron el akarja érni az akaratának az érvényesítését. Az eszközei lehetnek a zsarolás, a dühkitörés (hiszti, ami nem kizárólag gyermeki eszköz), egészen az akarat erőszakkal történő érvényre juttatásáig terjed. Mivel az empátiás képessége, ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni, nagyon csekély. Nem érdekli a másik ember szükséglete, vágya. Talán az akaratának érvényesítésével érzi magáról, hogy ő valaki, ezzel kompenzálja a lelkében húzódó kisebbrendűségi érzést.

Ezzel ellentétben az áldozatnak sokkal jobban működnek az empátiás képességei. Ebből is ered, a negatív programja. Lehet, azt a következtetést hozza gyermekkorából, hogy akkor szerethető ember, akkor lesz ő jó mások szemében, ha engedelmesen és "szófogadóan" viselkedik. Nem akar mást tenni, mint jó lenni. Ez a túlzott megfelelési kényszer, azért, hogy szeressék, meggyőződése, hogy csak, ha hibátlan, mindenben másoknak megfelelő ember lesz, akkor érdemli meg a jó bánásmódot. És ezen a ponton önmagával szemben követi el a legnagyobb hibát. Először azért, mert hiú ábránd bármelyikünknek is a tökéletességre törekedni, mindenkinek vannak hibái. A hibáink javítgatására mindenki törekedhet, lesz, amin tud javítani, és lesz, amin nem. De ettől ő nem rossz és selejtes ember, csak emberből van. A bántalmazó ezt a gyenge pontját támadja az áldozatának, bűntudatot kelt benne, folyton ráhúzza, hogy mi minden hibája van, hogy semmit sem képes megfelelően elvégezni... és sorolhatnám a végtelenségig. Ezzel pedig az amúgy sem erős lábakon álló önbizalmát porrá zúzza. Ezt el lehet játszani egy gyermekkel és felnőttel egyaránt.

A bántalmazóknál az is megfigyelhető, hogy ezek a szerepek egy személyen belül is megvannak. Például, aki otthon a négy fal között a családját terrorban tartja, az élet egyéb területein a saját érdekében képtelen kiállni, egy gyáva nyusziként viselkedik. És bizony ezek az emberek nagyszerűen fognak egy hozzá nem értő szakértő előtt, jó és szerető családapaként megnyilatkozni.

Nagyon szomorúan olvasom, hogy hány édesanyától vették el ezek a "földre szállt, ártatlan" apák a gyermekeiket. Játszották ki a bíróságok, gyámügyesek, "szakértők" a gyermekeket a bántalmazóknak. Megbélyegezve ezzel, hogy a kör ne tudjon bezárulni, a következő generációnak is ki legyen termelve a bántalmazója és az áldozata is. Az igazsághoz viszont az is hozzá tartozik, hogy akadnak szép számmal olyan édesapák is, akiket pedig pont ahogy fentebb említettem, "földre szállt, ártatlan" anyák fosztottak meg a gyermekeiktől. Bántalmazni nő is tud, csak más az eszköztára.

Ezeknek a történeteknek a gyermekek lesznek a legnagyobb áldozatai. És fájdalmas, hogy a jogalkotóinak nem szúr szemet, hogy valami nagyon nincs jól. Egészséges lelkületű szülők esetén lehet érvelni, hogy a távolélő szülőnek is joga van a gyermekével kapcsolatot tartani. És természetesen a gyermek joga és érdeke is ez. Na de mi van a bántalmazó kapcsolatokkal? Biztos, hogy a gyermek érdeke, ha kapcsolatban van a bántalmazó szülővel? Aki a gyermeket általában arra használja fel, hogy bosszút álljon az egykori áldozatán, mert az el merte őt hagyni. Ilyenkor már csak az a legborzasztóbb, amikor egyenesen a bántalmazó felügyeletére bízzák a gyermeket. Tálcán kínálják fel neki a következő áldozatot, mert hát áldozatra szüksége van. És a bántalmazó ettől nyeregben érzi magát, megakadályozza a továbbiakban, hogy a gyermekével találkozhasson a másik szülő. Minél kisebb a gyermek, annál nagyobb lesz a fájdalma, sérülése. Ami később a felnőtt korában akár mindenféle lelki, párkapcsolati problémát okozhat.

Egy gyermek lelkének egészséges fejlődéséhez szeretetre és biztonságra van a legnagyobb szüksége. A felnőttek felelőssége, hogy meg tudják-e azt adni. Ehhez megfelelő törvényekre lenne szükség. Azokat az embereket, akik ki mernek szállni egy bántalmazó kapcsolatból támogatni és segíteni kellene ahhoz, hogy a gyermekeiknek meg tudják végre teremteni a biztonságot és a szeretetet.